Eltelt egy hét...majd kettő is. chip nem jelentkezett. Próbáltam hívni de nem vette fel. Rosszul éreztem magam emiatt. Arról volt szó,hogy feljön. Megbeszéjük,hofgy mi lesz velünk...bármit megtettem volan érte.
Aztán egyik reggel csengőre ébrendek....kómásan összetúrt hajjal léptem ki a hézból. Megláttam Chipet.
-Cső-szólalt meg határozott hanggal.
-Szi...szia-dadogtam meglepetten
-Bemehetek?
-Persze gyere...-nyitottam ki a kaput neki. Majd sebesen berohant...leült a konyába és csak nézett maga elé.
-Átöltözök...mindjárt jövök-törtem meg a csendet.
-Rendben.
Bementem a szomámba...de nem zártam be magam mögött az ajtót. Gyorsan kikaptam egy felsőt a szekrényből meg egy rövid nadrágot...aztán éreztem Chip meleg kezét...végig húzta az egész testemet...emgcsókolta a nyakam majd maga felé fordított... és megcsókolt. Őszinte csók volt. Nem éreztem még olyat. Tőle nem. Lehúzta róla a felsőt..én pedig csak álltam és testem vele együtt mozdult,...azt hittem tovább halad majd...nem volt nagy cucc valakivel lefekdüni. De érezni...hogy szeretnek az már más. Majd mikor már melltartóban álltam előtte...2mm-es távolgással megállt. hozzám hajolt. Megcsókolta a nyakam. Majd a fülembe súgta
-Sajnálom...de...én már csak barátként tudok rád nézni...-majd felemelte a fejét elindult. Megfogtam a kezét és könnyes szemekkel ráodítottam
-mit tegyek,hogy megfeleljek?Mond....mit tegyek? miért csak engem akarsz elfelejteni? Miért???
Lehunyta a szemét...majd hirdtelen felkapta és szánalmat adó képkkel odasúgta
-Sajnálom!!!!-és mihent ezt kimondta kiviharzott a szomámból... úgyéreztem túl sok dolgot engedtem. Keményebbnek kellet volna lennem. De hátha szeretem...összerogytam a földön és sírtam. De őt ez már nem érdekli. Ez lett velünk. Tévedés,hogy az hal meg aki örökre lecsukja a szemét...nemnem. Az a megváltás. A halál az mikor elveszítjük életünk értelmét...és tovább élünk,és nézzük,ahogy mást lányt csókol. Nézzük ahoz másra néz,ahogyra másnak súgja a fülébe,hogy szeretlek... és semmit sem tehetünk. Pedig odaállnék elé,és meg mondanám,hogy ha nem kellek akkor hadjon békén. De miért? Pont engem szúrt ki ez az ostoba sors. Pont engem....pedig még csak délvan...és már sírok. Azt gondoltam,hogy ha apa velem lenne könnyebb lenne az életem. Pedig ohh dehogy. Úgyanolyan nehéz...szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani. Mindig ezt mondta nekem. De akkor nem szerelem kellet hanem egy barát....a telefonomhoz nyúltam és Wicus számát pötyögtem be...
-Wicus!-szóltam reket hangon..
-Messy. mi...mi történt?
-Chip-sírtam tovább...többet nem tudtam kinyögni.
-Várj! át megyek!
. Nem telt el 10 perc de már Wicus melletem térdelt a földön....igaz az,hogy nem az az igazi barát aki amikor sírunk letörli a könnyeket. Neeem. Az igaz barát velem együtt sír. Térdelt melletem a földön. gyorsan vettem a levegőt. szőke fűrtjei pedig fel-le himbálóztak. Sírtunk. együtt. Mert fájt, és ami nekem fájt az neki is....de tudom,hogy ő melletem lesz....mindig... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum